Vízhányó Zsolt Sch.P.
Matematika - kémia szakos piarista paptanár.
És akkor fáztatok?
Most, hogy gyanakodva szemlélem a közeljövőt, vacsora után faggatom Pista bátyám, milyen volt a háborúban.
Hátha ad valami útmutatást, hogy kell átvészelni egy hideget, hogy kell megtanulni együtt élni az élhetetlennel.
Most érkezett haza valami ülésről, - akadémikusok, Corvin díjasok.
Hogy hogy jutott oda és vissza, nem tudom, merthogy. Nem is mondom. Lassabban emeli fel a kanalat, minthogy elér a szobájába.
Pedig már ez utóbbi is mérhetetlen idő.
"Feljöttünk Pestre, és szüleim a testvéremmel elmentek szállást keresni ismerősöknél. Engem otthagytak a lovaskocsi
tetején az összes értékünkkel - őrnek. Sokan dézsámálták az ilyeséféle vándorok semmitérő vagyonkáját, mint amilyen a miénk volt. Tízegykettő voltam."
(Kiszámoltam, tizenkettő - mint egy hetedikes.)
"Én vigyáztam a nevetséges kis vagyonra."
És aztán hogy volt? Tél volt. Gondoltam, azt mondja majd, hideg volt. Kérdeztem is.
"Nem értünk rá fázni. A pincében oroszok is voltak, a házból lőtték a várat.
Aztán azt mondták, hogyha el kell menniük, agyonlőnek minket.
Édesapánk valahol a háborúban, a pincében pedig mi, gyerekek és nők.
Úgyhogy vártuk, hogy agyonlőjenek.
De szerencsére nem kellett elmenniük, így nem lőttek agyon."
És mit ettetek?
"Elloptuk az oroszok ételét, míg ők lőtték a várat."
Nem féltetek?
"Nem, legfeljebb agyonlőnek."
Végülis - mondom magamban - éhhalál vagy golyó általi -- szabad a választás.
Azt már meg sem kérdeztem, fáztatok-e.
"Aztán"- én tudom, irgalmatlan tél volt akkor - "aztán édesanyám beteg lett.
Elküldtek gyógyszerért.
Apró is voltam és alkonyatkor is indultam, hogy ne lássanak, de azért lapulnom kellett, agyon ne lőjenek.
A doktor azt mondta, hogy értékes a gyógyszer, vigyázzak magamara - de én tudtam, hogy édesanyám még értékesebb."
Hogy 'fáztatok-e', már meg sem kérdeztem.
"Aztán megneszeltük, hogy az a híd, az Erzsébet melletti" -
igen, segítem ki, a Szabadság,
"no igen, az, megnyílt. Nagynehezen elmentünk addig, hátunkon az összes vagyonunkkal."
Mert hideg volt - mondom.
"Ugyan már" - mondja, és tudom, amikor így beszél, nem érti az értetlenséget, a buta kérdéseket, hogy ostobákat kérdezek.
"Addigra már az éhségtől alig bírtunk menni."
"De a katonák épp aznapra elfoglalták a hidat. Továbbmentünk, vagy húsz kilométert, valami gyárhoz. Ott voltak csónakosok, akik átvittek minket a Dunán."
Aztán folytatja:
"Ott derült ki, hogy az a néhány pengőnk már semmit sem ér. Volt egy darab szalonnánk. Azért vittek át. No, azt jó lett volna megenni.
De aztán elérkeztünk Szigetszentmiklósra, édesanyám ott született. És ott jártunk iskolába."
Szünetet tart.
"De nem az iskolába, hanem a templomba, mert az iskolában a németek állomásoztak. A templom nagy volt"
- már meg sem kérdezem, hogy hideg-e -
"nagy volt, és egymástól távol ültek az osztályok - és a tanító néha elkiáltotta magát, és akkor a többi osztály elcsendesült."
Hogy hideg volt-e - már meg sem kérdeztem.
Még mesélt valamit erről-arról, nem hallom jól.
Ő motyog, én alig hallok. De egy biztos - az élet, a gyógyszer, a szalonna többet ért és többet jelentett, mint az az értelmezhetetlen, körülírhatatlan fogalom, lényegtelen kérdés, hogy "fáztatok-e Pista bátyám".
Tán annyira bagatell a dolog, hogy nem is emlékszik rá.
Azért egyet megtanulhatunk.
Az édesanyát gyógyító szer, a Dunán révészkedő szalonna, a görög és matematika oktatás a templomban
mérhetetlenül többet ér bármilyen hideg elleni szernél.
És nemcsak túlélhetünk.
De tudással bármeddig juthatunk.
Lovaskocsi tetejéről akadémiáig.
Hát, ilyesféle dolgokra tanít meg bennünk mások élete, tapasztalata.
Az igazi megújuló energia.
Bármennyire is gondoljuk, csakis egyféle megújuló erő, energia létezik.
Mert a gigantikus szélkerekek ellopják a földtől a szelet. Pedig a szél azért van, hogy a fák és füvek, a pipaszáron egyensúlyozó nagyfejű kalászok ringhassanak, tornászhassanak, nyújtózkodhassanak abban, és így erősödjenek; hogy a tornyosuló és öntöző, vagy épp játékos és felüdülést adó felhőket egyenlőképp elossza mindük között.
A napcsapda elemek elcsalják az éltető fényt az apró lényektől, gombáktól, növényektől. Pedig a fény azért van, hogy azok lubickoljanak, fürdőzzenek abban, melyre évezrede és milliók óta nap mint nap várnak, hogy élvezhessék azt, és egyszer majd vesztükkel tápláló talajt adjanak.
És a többiről ne is beszéljünk.
Tán még az atom, mit az Isten féltőn bíz kezünkre, melyből felépülünk ugyan, de vészt is hozhat ránk.
Az atom, melyből nemcsak a kőzet, de maga az élő és lüktető világ is épül, mi több, maga lelket hordozó szentély.
És hordozza nemcsak a lelket, de a szellemet is.
És barátaim, ez az igazi megújuló, mást ki nem használó energia: a csoda, az IGAZI élet.
Lélek és szellem.
Igaza van a költőnek: „senkiföldje egy csecsemő szeme”. De ebből a semmiből apák, anyák, dédelgető társadalom tudást, szellemet, életet újítanak meg. Sőt. Érlelnek, növelnek tovább, tovább, mint ameddig ők valaha is elértek.
Élet: hit és szellem. Nemcsak megújul a semmiből, de továbbfejlődik úgy, hogy közben mástól nem veszi el az éltető erőt; élni, növekedni hagy másokat.
Ez hát az iskola, melyre szeptembertől vágyunk.
Az igazi megújuló energia.
Okulásul
Áll a gyerek az ajtóban. Ha a titkárnő nem néz le, talán észre sem veszi.
Majd az nagy levegőt véve előretrappol a pultig, határozottan, de azért imbolyogva kicsit a hátáracsatolt teknőspáncélszrű hátizsák alatt.
- Mit akarsz, Szívem?
- Szeretnék holnap iskolába jönni!
- Miért? Ki nem engedi?
- Az igazgató úr.
A tanárnő hátrább lép.
- Csak nem kovidos vagy?!
- Neem. - botránkozik meg a gyerek.
Majd dől belőle a panasz.
- Aztmondtahogyholnapmatematikaversenylesz, éscsakháromnegy...
Egy pillanatra átsuhan benne, hogy osztálytársainak komoly gondot okoz az átváltás, hát átváltja inkább ő:
- Tizenhárom óra negyvenöt percre jöhetek.
- És ennek nem örülsz, Aranyom? Ennyire szeretsz tanulni?
- Hát - bújik ki a gyerekből a gyerek, - igen is meg nem is.
A tanárnő is rafinált magyar szakos: a gyerek matek versenyre jön, ő pedig magyaros, úgyhogy oszt és szoroz és nem firtatja tovább a kérdést.
- Akkor tudod mit? Gyere iskolába. Majd én megbeszélem az igazgató úrral.
A gyerek ránéz a tanárnőre, méregeti, kétségek futnak át csöpp agyán, de aztán az anyáskodó tekintet megnyugtatja.
- Jó.
Majd kifordul, és köszönés nélkül, elindul haza, hogy aztán holnap újra jöhessen. Már nem is hallja a tanárnő "szervusz, aztán jó legyél"-jét, megy, hogy holnap újra jöhessen.
Iskolába.
Tanulni.
Tanulni.
Iskolába.
Az időről
Még a legkisebb hetedikesnél is
kisebb voltam, méretben is, korban is;
olyasféle, aki még az édesanyjával
szívesen megy a strandra,
vagy ül mások előtt az ölébe.
De az órát már ismertem.
Tudtam, hogy mennyi a fertály, és
mennyi az ötnegyed óra, és
gond nélkül megoldottam volna
a hetedikes felvételi
idővel kapcsolatos rafinált kérdéseit.
Már kitört a nyár, és jó volt otthon,
a hűvösben lebzselni,
de még jobb volt strandra járni.
Édesanyán el is döntötte, és kiadta az ukászt:
kettőkor megyünk a strandra, és kb. ötre hazajövünk.
Ebben az életkorban az órát
már ismerjük ugyan,
de még gyanútlanok vagyunk.
Úgyhogy szépen bepakoltam,
elmentünk a strandra,
jól éreztük magunkat,
és haza is érkeztünk.
De ott, az ajtó előtt vettem észre
az égbekiáltó igazságtalanságot -
még tíz perc volt ötig.
Mérhetetlen felháborodással
azonnal számon kértem édesanyám -
de még tíz perc van ötig.
Csak rámnézett, mosolygott és azt mondta:
körülbelül.
Nyilván tehetetlen voltam -
méretem és tudásom kevés volt másra,
de valahogy örökre megragadt bennem a felháborodás.
Most már mosolygok rajta, sőt tanultam valamit -
és ez a tudás ragadt meg.
Nézem az egyik osztálytermet -
a táblán kint van: még 10 nap.
És elkezdtem számolni.
Kettőtől ötig: 3 óra strand = 180 perc.
10 percet elloptak tőlem.
Egy tanév 180 nap...
Kedves diákok.
Az a versenyló, mely a cél előtt összeroskad,
csak virslinek való.
Az iskola jó, az iskola öröm.
Ígérem a magam, és a tanárok nevében -
nem lopjuk el az utolsó 10 percet - 10 napot, örömöt.
És ma már a virslit röfiből készítik.
Vagy összeroskadó diákból.
Gabi nővér és Áron halálára.
Néhány napja, az egyik vacsorán J.I. tanár úr,
- nekem csak Pista bátyám - mesélte el ezt.
Oly annyira kedves és igaz a történet,
hogy egy másik rendtárs szerint
novellát kellene belőle írni.
Talán majd valaki.
De a történet elgondolkodtató.
Nem túl rég J.I tanár úr vendégségben volt.
Öregdiák család, apa, anya, gyerekek.
És a kiskamasz, legkisebb fiú őszinte és
vigasztalhatatlan bánatával
szinte tönkretette az egész vacsorát.
Elveszett a korcsolya,
a szülinapi korcsolya,
és már kereste égen földön, és nem találta,
és újra kereste, és újra nem találta.
A gyerek gyerek volt, szipogott, kínlódott,
nyugtalankodott.
Sós lett az arca,
sós a vacsora is.
Kínos lett a vacsora,
kínos a beszélgetés is.
És akkor J.I. tanár úr,
görnyedten Corvin-lánctól, Széchenyi-díjtól,
de leginkább az élettől,
vacsora helyett nekilátott a kiskamasszal együtt
keresni a korcsolyát.
Szobában, padláson, kamrában, emlékekben és feledésekben.
Föltúrtak mindent újra,
keresték mindenhol, néha vidáman, néha búslakodva,
néha egy reményteli hely után csalódva.
Mindhiába.
Kihűlt a vacsora, kihűlt a beszélgetés,
szomorkásan váltak el.
Mégis másnap, ez az öregdiák,
a menthetetlenül szomorú kiskamasz tehetetlen édesapja,
ez az öregdiák váratlanul felhívta J.I. tanár urat.
Felhívta, és hálásan köszönte meg, hogy a gyermek boldog.
Nem. A korcsolya nem lett meg. A vacsora is kihűlt.
De a fia boldog volt.
Boldog, mert hogy azzal az öreg,
hajlotthátú papbácsival együtt kereshette
az elveszett korcsolyát.
Igen. Az valami nagyon nagy dolog volt.
És a végére neki többet ért,
mint az egész korcsolya.
Az öreg papbácsi, akire így,
keresés alatt, után rátalált.
Mindannyian keresünk.
És észre sem vesszük,
hogy amit-akit keresünk,
az ott segít keresni minket.
Bennünket és Őt magát.
Asztal, szék, ágy, élet alatt.
Nyugtalan a szívünk, míg rá nem találunk.
És most így, érthetetlenül hirtelen,
külön-külön ketten is rátaláltak arra,
akivel együtt kerestek,
akit együtt kerestek.
És most hisszük, boldogok,
és megnyugodott a szívük
Advent
Adventus Domini. Az Úr eljövetele.
Ha az Úr nem lenne közöttünk.
Jajj, ha az Úr nem lenne köztünk,
olyanok lennénk,
mint egy osztálynyi gyerek a tanórán,
ahová nem érkezett meg a tanár,
ahol káoszt vezényel egy idegen karmester.
Olyanok, mint a folyosókon a csocsóasztalok,
felfűzve sorban, és mozognánk
a bábuk mozdulatlan magatehetetlenségével
valami ördögi játékos kénye-kedvére.
Olyanok, mint az orgonasípok,
melyeket a mester hiába hangolt be,
valaki hamisan fújna,
mert tisztán sohasem játszik.
De az Úr mindig jön, és mindig itt van.
És csillogó szemekkel figyelhetünk
szent tanítására.
Együtt és külön
szabadon játszhatunk és küzdhetünk az ellenség ellen.
És hibátlan szólamok szólalhatnak meg
rajtunk és bennünk
az Isten dicsőségére.
Kérjük az Urat, hogy legyen velünk.
Adottságainkról
Az adottságainkat, korlátainkat az Isten adja. Mindet.
Nemcsak amit jónak gondolunk, hanem azt is,
melyről nem hisszük el, hogy jóvá válhat.
De mindezt mégis az Isten adja, hogy használjuk fel jól.
Nem a nagy Kísértő.
Ne féljünk a szótól.
Ő azt szeretné, ha nem is ismernénk.
Mindezt mégis az Isten adja.
Mert csak tőlünk függ, mire is használjuk föl azokat.
Az mindezt csak kihasználni akarja ellenünk.
Minden adottságunknak, korlátunknak van célja és értelme.
Még annak is, melyet - úgy hisszük - teherként tesz vállunkra az Úr.
Hisz létünk cserépedényében, szívünk és lelkünk,
ez a két nagy alkimista változtatja át az aranyat ólommá, és az ólmot arannyá.
Hogy van-e Gonosz? Vagy nevezzük bárminek.
Talán a legjobb szó a kísértés, mely beteljesülést ígér, de soha nem adja meg.
Igen.
Ott áll a cserépedény körül, ő az, aki vezetni akarja csodát váró kezünk.
Ott van.
Nélküle vértelen játékbabái lennénk a végtelen Istennek.
A kérő imáról
Kérjetek, de tudnotok kell, hogy nem adatik nektek.
Zörgessetek. De tudnotok kell, hogy néma ajtók felelnek.
Az Isten nem kufár.
Kérjetek, és tudnotok kell, hogy Istent kérő emberré kell válnotok.
Zörgessetek. És fölriad bennetek a lélek.
Az Isten könyörületes.
Kérjetek, de tudnotok kell, vigasz helyett mások terhét is vállatokra kapjátok.
Zörgessetek. De tudnotok kell, hogy nem a ti vágyaitoknak nyílik az ajtó, amin belépni akartok.
Az Isten bölcsebb nálatok.
Kérjetek. Kérjetek csak. És megtanultok imádkozni.
Zörgessetek. Zörgessetek csak. És az azt követő csendben megtaláljátok azt, akit valójában kerestek.
Az Isten így tanít.
A kártyajátékos
Hosszú évekkel ezelőtt történt amit most elmesélek.
Gyerek voltam és a felnőttek olyan hihetetlenül távolinak tűntek, mint amilyennek most gyermekkorom.
Az elviselhetetlen nyár izzása bronzszínűre aszalta az öregemberek barázdált arcát és a kendős vénasszonyok remegő kézfejét. A vibráló levegő házaikba zavarta az nőket és a söntés habos hűsébe a férfiakat. Csak mi, a gyerekek bírtuk elviselni ezt a fakó augusztust, csak mi kóboroltunk az utcán s néha-néha szaladó lábunk mögött szúrón szállt föl por.
Emlékszem, akkor egy kártyajátékos érkezett a városunkba.
Ott ült mindennap az utcasarkon, egy szétnyitható széken s előtte egy rozoga, kis faasztal állt. Arra rakta ki a kártyáit.
Csak három kártyája volt, meg egy ócska pléhedénye, amelybe kopogva gyűltek a fémpénzek. A kártyajátékos olyan mérthetlenül ütött-kopott és gyűrött volt mint amilyenek a kisvárosok, amelyekből ide-oda vándorolt, hogy fölállítsa az asztalát. Megmondhatatlan korú volt, napégetett bőre a portól szürke, szája cserepes, a szélén fekete kosz gyűlt össze, girnyó és rekedt hangú ember; nem is tudom, mi vonzott oda. De mindennap ott álltam az asztala előtt, s néztem, ahogy a kocsmából kitámolygó férfiak játszottak. Játszottak, veszítettek és szitkozódtak.
Mert csalt. Tudták hogy csal. Tudta az apám, a szomszéd bádogos mester és a fuvaros. Mindenki tudta.
A fuvaros járt a legtöbbet oda. Elvált ember volt, a felesége, én már nem is tudom, mikor hagyta ott. Elvitte a gyerekeit, a pénzét, az álmait. A maradék pénzből rozoga kis házat vett – meg bort. Minden nap. Szomorú ember volt. Ma már azt hiszem, tudom, mi volt a fuvaros szomorúsága. Nem a pénz. Nem a gyerek. De nem is az álom. Hanem az asszony. Az asszony, aki már nem várta haza, akár szitkozódva, akár már leszedett asztallal. Mert ha összebújnak, lesz még gyerek. Pénz is kerekedik valahonnan. De hogy nincs az asszony. Még ha egy szót se szól. No de mindegy.
Furcsa ember volt ez a fuvaros. Összeszedett néha bennünket, és cukorra való aprót adott, ha gabonás zsákokkal raktuk meg a platót, majd a zsákokra feküdve kócos fejünket föl-fölemelve kihajtott velünk a város szélére, mi pedig nagyokat kacagtunk, ha a két ló farkát mereven felemelte. Leraktuk ugyanúgy a zsákokat, ahogy azokat valahonnan bepakoltuk, mialatt ő eltűnt, és hosszan tárgyalt a tanya végében. Aztán üresen, a kocsi szélébe kapaszkodva gyerekszemmel nézve a világot vidáman suhantunk vissza a kocsmáig, ahol feszes tenyerünkbe megkaptuk napszámunkat.
Volt, hogy sokáig odavolt, hátul, ahol nem láttuk és csak nagy nehezen, bizonytalan járással jött felénk, és sokáig kapaszkodott a lovaskocsi vasába, míg nagynehezen rászánta magát, hogy föllépjen a bakra. Ilyenkor, nem úgy, mint a többiek, még kevesebbet beszélt, apró, néha érthetetlen vakkantásokkal.
Valahogy olyan szomorú ember volt a fuvaros. Még akkor is, amikor nagyritkán nevetett, és a bagótól és vörösbortól rozsdás, itt-ott hiányos fogsora előbukkant vöröses-fehér, lerágott bajsza alatt. Akkor is.
Emlékszem, amikor egyszer a gyárból kirúgtak tíz embert. Először a kocsmába mentek. Sűrűt, töményet ittak. Füstösek voltak és pálinka-szagúak. Ittak, feledtek és szitkozódtak. Feledték a jövőt, ami olyan reménytelenül és szürkén tehetelenné vált előttük és szidták a múltat, a gyárat. Tövig szívták a bagót és amikor az ráégett kérges ujjukra, köpködve, káromkodva nyomták el az ócska konzervesdobozban. A mozdulatlan levegőt átitató füst csak akkor kavargott fel egy kissé, amikor valamelyikük visszatámolygott a söntéstől lötykölődő fröccsel a kezében. Szívesen időztek a pultnál, otromba viccekkel dobálva hátra a többieknek úgy, hogy a csaposnő mindent halljon.
Csak ilyenkor, amikor a többiek is hallották, eredt meg a fuvaros nyelve. Szidta az istent, a mihaszna életet, de legfőképp az asszonyokat. Az asszonyokat, akik csalfák és hálátlanok, akik nélkül talán még a világ sem lenne olyan lószagú, mint amilyennek azt mindennap a bakon ülve érezte. A többiek meg bele-belekortyolva borukba ugratták, bosszantották, mire még inkább belehevülve, hadonászava a ki-ki löttyenő felessel szitkozódott, csak úgy ömlött a szájából a füst és a szó, mint a moslék.
De aztán, ahogy mindig, lenyugodott, és csöndesen, egyedül ülve, mereven nézte a terítetlen, csikkégette, véznalábú asztalra tett italát, s csak néha-néha idogált bele egy kicsit, épp csak annyit, hogy minél lassabban fogyjon.
De végül, ahogy mindig, elfogyott az ital, ahogy a munka, ahogy a sárguló élet.
Fölálltak és lukas zsebükbe dugott kézzel valamit köszönésfélét hátravetve csapatostul kiődelegtek az utcára, a kártyajátékoshoz.
Megálltak előtte, a kártyás meg torz vigyorral ravaszul keverve szétosztotta a lapokat, és rekedt hangon biztatva őket várta a fogadásokat.
Azok meg átkozódva, szitkozódva fogadtak, rakták az asztalra az összekotort aprót és a gyűrott papírbankót.
Szinte minden pénzüket elveszítették. Átkozódtak, káromkodtak, aztán fölrúgták a kártyajátékos asztalát, a pénzek csak úgy gurultak szanaszét a porban, majd néhány lépéssel hátrébblépve nézték a kártyást. Az körbemászva, egyik kezében a bádogdobozt tartva, fölszedegette a porból a pénzeket, s fémes koppanást adott minden egyes pénzkarika, ahogy elérte a doboz fenekét, még messziről is jól hallhatón.
De aztán a szokott, torz vigyorával, sunyi szemét föl-fölemelve újra osztott, újra nyert.
Én meg gyerekfejjel, gyerekszemmel kíváncsin figyeltem, ahogy görbe ujjaival cselesen kavarta a lapokat, ide-oda pakolgatva őket, gyorsan, de épphogy csak annyira, hogy ezek a lomha munkások úgy érezhessék, hogy a következő körben biztos visszavehetik odaveszett pénzüket.
Gyerekfejjel, gyerekésszel figyeltem a kártyajátékost, az egyik lábukról másikra álló munkásokat, a billegő asztalt, de leginkább a kártyalapok lassan-lassan kirajzolódó járását.
Aztán egyszer - Csal - szakadt föl belőlem hirtelen, megmagyarázhatatlanul a gyerekek áruló, kegyetlen igazságérzete. – Csal – kiáltottam és diadalittasan néztem körül, föl az emberekre, akiknek a felesektől üveges tekintetét csak a vesztett aprók kopott fénye tartotta nyitva. Gyorsan, hevesen magyaráztam igazamat, a mindent leleleplező gyerek győzelmével.
Csönd lett. A kártyajátékos csak nézett rám. Nem tudom, mi volt a szemében: harag vagy fájdalom. Hosszú ideig hallgatott; a szürkeruhás, munkás pedig emberek leeresztett kézzel álltak.
De aztán az emberek közül kilépett egy nagy darab, a fuvaros. Odalépett hozzám, nézett egy darabig, majd egy súlyos pofont adott, megfordult és lehajtott fejjel elment. A többiek meg összefordultak kettesével-hármasával, magyaráztak egymásnak valamit, aztán lassan ők is szétszéledtek, zsebre dugott kézzel.
Ott álltam egyedül, kellő távolban az aszott kártyástól.
Nem értettem. Dörzsöltem az arcom, és rajta feketén maszatoltam szét néma könnyeimet. Nem értettem, hogy mért nem kell az igazság, ezeknek a reménytelen embereknek. Nem értettem, mért nem kell a pénz ezeknek a nincsteleneknek. Nem értettem semmit, legfőképp az egyértelmű, csalhatatlan világot, ahogy az akkor megtántorodott bennem, mint ahogy a kártyajátékos ócska faasztalának elnyúló árnyéka ingott ide-oda az elvesző nap fényében.
Régen történt mindez. Oly messzederengőn, mint amilyen messze a koszos szél fújja a kártyalapokat, mint amilyen távolra szétszaladnak a pléhdobozból kiömlő apró kis pénzkarikák a poráztatta utcákon.
Ma már tudom. Tudom, hogy a gondtalan gyermek csak a mának él, nem gondol a jövőre. A jövő ezeké a tétlen reménykedőké. Ma már tudom, hogy én akkor a reményüket lepleztem le, a jövőt, amely a maga távoli és homálybavesző messzeségében is mindig az újtól és a szerencsétől áldva terhes. A jövőt, melyet talán ők is csalások csillogó érméivel takarták el a szemük elől.
És soha, de soha nem felejtem el azt a pofont; és azt a szürkülő, halványuló múltból még ma is érezhetőn arcomra maszatolt igazságot, hogy a remény sokkal, de sokkal többet ér, mint akár maga az élet.
Viszem a fiam az iskolába,
avagy hogyan vásároltam egy rakat támogatói jegyet a bálra
– Apa, téged is tanított a Zsódi?
– Igen – merengek a múltba –, csak akkor még Takácsnak hívták.
– És kaptál tőle pofont?
Fogom a kezét, a másik kezemmel végigsimítom az arcom, egészen a tarkómig kétszer is.
– Nem.
– Akkor jó. Mert én sem – hazudja ő is.
– És mért nem kaptad azt a pofont?
– Plagizálásért.
Gondolkodom.
– Leckét másoltál! – bizonyítom rá.
– Hát… Nem tudom cáfolni és megerősíteni sem – mondja, mint valami TV bemondó.
Hátulról tarkón legyintem.
– Ez mi volt – méltatlankodik.
– Ez fiam – olyan képet vágok, mint egy zsernyák – apai túlkapás.
Simogatja a tarkóját, de azért próbál lépést tartani.
– Apa?
– Igen?
– Mi az hogy tehetségmegszakítás?
Elképedek, úgy, hogy lássa.
– Mert múltkor a matek órán azt mondta az igazgató, hogy látszik, hogy fiúiskola vagyunk, és nem a patróna, merthogy itt csak foglamazásgátlót szedünk, meg tehetségmegszakítás folyik.
– Szépen vagyunk – bújok ki a válasz alól – Majd megmondanám én neki – forrongok magamban.
Haladunk tovább, szorosan fogja a kezem, érzem, kérdezni akar valamit.
– Apa.
– Igen.
– Te rajta vagy a fészbukon?
Fészbuk, fészbuk – mondom magamban. – Rákosi elvtárs mit meg nem adott volna érte.
– Nem.
– Az kár.
– Miért?
– Mert akkor lájkolhatnál.
– Miért, így élőben nem jó?
– Nem, az nem olyan.
– Mér?
– Mert akkor mindenki tudná.
– Mit.
– Hogy lájkolsz.
– Ja.
Megyünk tovább.
– Apa, téged lájkolt már lány?
Kerekre nyílik a szemem.
– Biztos.
– És egy egész iskolányi?
– Hogy beszélsz ilyen ostobaságot. Öreg vagyok én már ahhoz.
Megyünk tovább, nem engedem el a kezét, elő a farbával, mondom magamban.
– Apa. Az igazgató öreg?
– Hozzád képest igen.
– Az kár.
– Mér.
– Fölraktam a fészbukra egy gyerekkori képét, és elintéztem, hogy az egész Patróna lájkolja.
Eláll a lélegzetem, kicsit vihogok magamban, gyorsítom a lépteimet, szinte vonszolom magam mögött a kölyköt, hogy ne lássa a fészbukomat.
– Honnan szerezted?
– A nagyoktól.
Nem szólok semmit. Szép kis galeri. Méghogy elit iskola. Nem ők emelkednek, legföljebb a mocsár apad – állapítom meg, és húzom magam mögött tovább a gyereket.
– Apa, ti lájkoljátok egymást az Igazgatóval? – lihegi, hátán az iskolai málhazsákkal.
Bután nézek rá.
– Merthogy azt mondta, hogy ma reggel szeretne egy jót elbeszélgetni veled, vagy mi.
– Te kis rövidnadrágos csirkefogó! – állok meg vele az iskolaajtóban. – Mikor? Most?
– Igen, azt mondta, ma reggel. Szerinte sürgős.
Remegő térdekkel megyek fölfelé a lépcsőn. Elszállt minden bátorságom, mint fogfájás a rendelő előtt. Vánszorgok fölfelé. – Még jó, hogy nem az ötödikre rakták az igazgatót. – Hogy mért ilyen magas ez a lépcső – puffogok magamban.
Hosszú folyosó, az osztálytársai körül lehetünk, mert úgy megy előttem, mintha nem is ismerne. – Mit mond; mit mondjak; mit mond; mit mondjak – tépelődöm. A kis rövidnadrágos bajkeverő. Ő szánt, én meg boronálok. Csak egyszer érjünk haza – fenyegetem magamban.
– Az egész patróna?
Bólint.
Vigyázok, hogy ne lássa az arcomat. Haladunk.
De sajnos a folyosó nem végtelen.
Titkárság, Gizi. Az igazgató a számítógépet bújja. A gyerek sehol, már rég eltűnt valamelyik ajtóban.
Kopogok.
– Igen.
Egy szempár vizslat ki a monitor mögül.
– Tiszteletem Igazgató Úr!
Óvatosan lépek be – kis rövidnadrágos apagyilkos, méghogy az egész patróna – mormolom kuncogva magamban és kívülről valami alázatos és ájtatos közti képet igyekszem a fizimiskámra erőltetni, de akkor egy hirtelen jött ötlettel, mielőtt még bármit is mondhatna, föltalálom magam:
– Igazgató Úr! Szeretnék a Piarista Bálra venni két felnőtt jegyet, és, és… öt támogatóit – mondom ártatlanul, de nem bírom tovább – És azok a csinos patrónás lányok tényleg nagyon lájkosak – szakad ki belőlem végképp a röhögés és már iszkolok is, mint valami gyerek, kezemben a lobogó jegyekkel, mint valami középkori búcsúcédulákkal, át a fehér aulákon és tűzzáró ajtókon, át, át, vissza a lájkolt gyerekkorba, előttem egy egész patrónányi lánysereg visítozó képével, messze az igazgatóitól, messze a monitorszemektől, messze, mesze, remélve, hogy soha, hogy talán, hogy valaha, hogy legfeljebb már csak a bálon találkozunk.
És majd próbálok nem nevetni.
A pap
...Fáradt, kínzó nyári délután volt. A pap ebéd utáni sziesztájából ébredt. Nehezen viselte már ezeket a hosszú, mozdulatlan napokat. Odament az asztalához, leült. Nézte a pallók közül a fölszálló port, ahogy táncoltak a beszűrődő fényben. Öregember volt már, de még most is szívesen elbámulta, ahogy az lassan elül, új repedéseket találva magának. Ráért. Egy idő múlva fölkelt, odament az ágyhoz, igazgatott rajta valamit, majd visszament, s leült. A por újra fölszállt, s aztán lassacskán újra elült a repedésekben.
Kopogtak. A pap hátradőlt a recsegő székben. - Igen. - Egy fiú lépett be a szobába. Csöndben becsukta maga mögött az ajtót, majd odafordult a paphoz. Tizennyolc év körüli, finom vonású fiú volt. Várt egy kicsit, aztán a szeme lassacskán hozzászokott a félhomályhoz. - Dicsértessék a Jézus Krisztus. - Mindörökké. - A pap megismerte; az egyik falubeli parasztember fia volt. A fiú megállt a szoba közepén, szeme valahonnan a padlórepedésekből néha fölfutott a pap arcáig. Csöndben vártak egy kis ideig, aztán megreccsent a nagy karosszék: - No, szólj már valamit - sürgette az öreg a fiút. A pap széke recsegett. A fiú esetlenül belekezdett: - Atya kérem... Én... pap szeretnék lenni - nézett az öregre. Majd tekintete megint visszafutott valahová a padlórepedésekbe. A pap méregette a fiút. Majd odadőlt a nagy diófa asztalhoz, dohányt vett elő, cigarettát sodort, rágyújtott. - Aztán minek? - fújta ki a füstöt. A fiú zavartan nézett hol a papra, hol a repedésekbe. A pap tett-vett valamit az asztalon, óvatosan egyensúlyozva a hosszúra növekvő hamuval, ami aztán csak lebillent. Bosszankodva söpörte le az asztalról. - Aztán minek?! Hogy "Tiszteletes Úr" légy?! - Nem - kapta föl a fiú a fejét. - Pap szeretnék lenni - mondta újra. A pap dühös lett, talán a fiú tiszta tekintetére, vagy a forró, nyári délutánra. Maga sem tudta, mire. - Aztán, tudod-e, mit csinál a "pap"? Nem ám a fínom, városi plébánia, az úri élet. Ide, az isten háta mögé, ahol a kutya se néz rád. A parasztok. Azok. Azok megemelik a kalapjukat: "Jó napot tisztelendő úr, Jó estét tisztelendő úr" - s ügyetlenül utánozni próbálta a kalapjukat emelgető, falusi parasztokat. - Azután ha hazajössz, mint a kivert kutya fekszel le, s nem tudod, ha reggelre megdöglesz, megtalálnak-e - s nagyot szívott a dohányból. - Egyedül. Harminc évig egyedül ezen az istnenverte helyen - recsegte. A fiú lehajtott fejjel, csöndben állt a szoba közepén. A pap dühödten morgott még valamit, hadonászva a csikkel, nem törődve az összevissza szálló hamuval. Aztán lassacskán megnyugodott. Visszaült a székbe, rágyújtott. A füst fölvilágított a beszűrődő fényben. A fiú csöndben nézte az öreget. Az nem nézett föl, pakolgatott valamit az asztalon. - Az iskolát, befejezted-e már? - Igen - sietett a fiú a felelettel. - Aztán, imádkozni, szoktál-e? - mérte végig a fiút. Megkérdezte, pedig tudta jól a válszt: a fiút gyakran látta a templomban. Hosszasan hallgattak. Aztán az öreg egy lapot vett elő, odahúzta magához a tintatartót. A papír fölé hajolt, kérdezgette a fiút, és írt. - Itt írd alá - tolta végül oda a fiú elé az irományt. Majd magához vette a papírt, hátradőlt a székben, s mégegyszer átolvasta. - Eridj haza, majd üzenek. - A fiú odament a paphoz, köszönt, majd halkan kiment a szobából.
A pap újra egyedül maradt. Csönd volt. Sokáig nézte a fiú helyét. Már a cigarettafüst is eltűnt a mozdulatlan levegőben, de a pap még mindig ott ült, s fiú helyét nézte. Aztán a tekintete a papírra esett. Remegő kézzel, tétován magához húzta, gyöngéden végigsimította: a fiúra gondolt. S lassan, nagyon lassan, összemosódtak a betűk.
A Vargáék karácsonya
1.
Karácsony este volt, és az Isten angyala már minden ház fölé odarendelt egy fényes csillagot, hogy a Kis Jézus születésére ünneplőbe öltözzék a városka minden otthona. Csak valahogy egyetlen házikó maradt ki a város egyik eldugott csücskében, a Vargáék háza. Talán csak nem vette észre; s lehet, hogy így is volt, mert igencsak sötétek voltak már az utcák, s az angyalnak egyébként is sietnie kellett, hogy az érkezésre mindent jól elkészítsen. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy a Vargáék háza fölé nem jutott egyetlenegy csillag sem; dehát az istentudja...
Pedig nagy volt az öröm a családban: ott sorakoztak a fa alatt a kibontott csomagok, a kisebb gyerekek pedig már a befejezett ünnepi vacsora asztala körül hancúroztak karácsonyi vígsággal.
– Elég volt, megyünk fürödni – csapta össze tenyerét az ajtóban föltűnő anyjuk, és hogy valamivel nyomatékozza a fölszólítást, jókedvtartó, érces férfihangon hozzátette: – vagy mindjárt elrakom az ajándékokat!
– A tálat hozd még ki fiam – szólt aztán oda a legnagyobb fiának, majd egy adag tányérral eltűnt a konyhában. A fiú összenyalábolta a maradék terítéket, s még kifelé menet ő is rászólt a kicsikre: - Nem hallottátok, mit mondott anya! Irány a fürdőkád! - Odabenn aztán lassacskán elcsitult minden, elaludt a lámpa, s mire ketten kint befejezték a mosogatást, az aprónép már mélyen aludt.
- Jó éjszakát - szólt az asszony. - Aztán ne maradj fönn éjfélig! - Ja, - állt meg az ajtóban - holnap hánykor keltselek? Tudod, a mise miatt.
Majd hirtelen megtorpant. - Szent ég! A plébános úr! Nem vittünk neki semmi ajándékot.
- Miért, vinni kellett volna? - kérdezte kelletlen hangon a fia.
- Persze, tudod milyen egyedül van.
- Ráér az holnap, ilyenkor már biztos alszik. S különben sem vettünk neki semmit - válaszolt a fiú.
- Nem fiam, nem ér rá. Most kell elvinni. És nem alszik a plébános úr. Ki mondaná az éjféli misét? - s már ment is be a szobába. Pakolgatott odabenn egy kicsikét, aztán megjelent egy porcelánvázával és egy ív csomagolópapírral a kezében. A vázát még ő kapta valamikor, már nem is emlékezett rá, kitől. Még egy üveg konyak is elkerült valahonnan a tányérok mögül.
– Kár is becsomagolni, úgysem viszem el – ellenkezett a fiú.
– Nem baj fiam, én azért becsomagolom – s nekilátott, hogy elkészítse az ajándékot. Gyorsan, ügyesen forgatta a kezében, a fiú csak úgy nézte, de aztán újból megszólalt:
– Biztos, hogy nem viszem el. Késő is van, meg egyébként is.
Az anyja nem törődött vele. Még igazított egyet a masnin, simított egyet a csomagon, aztán odarakta az asztal közepére az ajándékot.
– Te tudod fiam. Én nem veszekszem veled - sóhajtott. – Azt csinálsz, amit akarsz – tette még hozzá, s otthagyta a fiút a konyhában, a gondosan becsomagolt ajándékkal az asztalon, és behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját.
2.
Az asszony a kapuajtó tompa dörrenésére ébredt. Fölült a sötétben, megigazította a haját, köntöst vett, papucsot húzott. Csöndben ült egy darabig, aztán halkan, hogy a gyerekek föl ne ébredjenek, kiment a konyhába. Odakint az asztalról eltűnt az ajándék. Állt egy kicsikét a félhomályban. Egy idő múlva aztán leült a fehér konyhaasztalhoz, és halkan dúdolgatni kezdett mindenféle régi karácsonyi éneket, hogy el ne aludjon. Majd amikor meghűlt már egy kicsit, odalépett a tűzhelyhez, s meggyújtotta az egyik lángot. A fia szokott ezért szólni, jutott eszébe, de hát nagyon hideg volt. - Majd ha megjön, elzárom - nyugtatta meg magát, s visszaült az asztalhoz.
A fia hangjára ébredt. - Kelj föl anya, megfázol - rázta meg a vállát.
- Nem alszom - emelte föl a fejét az asszony. - Csak bóbiskoltam. Vártalak.
- Tudod, hogy nem veszek el - nyugtatta a fiú, - látod, már itt is vagyok, - mondta s leült az anyja mellé. Ráterítette a kabátját az asszonyra, aztán egy kicsit elcsöndesedtek.
- Ilyenkor… - kezdte a fiú, de aztán hirtelen elhallgatott. Hallgatott egy darabig előre meredt szemmel. Nézte az ajtóüvegen átszűrődő sejtelmes fényeket, a sok-sok színes égő meleg fényét. - Ilyenkor a papok szomorúak? - szólalt meg végül.
- Nem mindegyik - felelte az anyja. - Csak amelyik nagyon egyedül van - tette hozzá egy sóhajtásnyi idő múlva.
– És a mi papunk, a mi papunk nagyon egyedül van? - kérdezte tovább a fiú.
– Nem tudom, fiam. Azt hiszem, csak az van egyedül, aki… – elhallgatott.
– Aki?
– Aki nem tud szeretni.
A fiú tekintete újból a homályos ajtóüvegen átszűrődő fényre esett. Jó percbe is beletelt, mire újra megszólalt.
– És mi egyedül vagyunk?
– Nem fiam, mi nem vagyunk egyedül.
Elhallgattak. Még sokáig ültek így a melegedő konyhában, anya és fia, és észre sem vették, hogy valahonnan, a város keleti vége felől, onnan, ahol az ég ráfeszül a földre, egy tündöklő csillag indult el az üveges éjszakában, hogy ő is megtalálja helyét a városban, a Vargáék háza fölött.
Tom
Odakint nagy fehér pelyhekben hullott a hó. Tom sietősen gyömöszölte síruháját a hátizsákjába. Odapillantott az órára. Gabi bármelyik pillanatban megjöhet. Barátok, már az általánosban egy padban ültek. Gabit soha senki sem tudta volna rábeszélni, hogy sízni tanuljon, egyedül Tom. De azt már Tom sem tudta, hogy Gabit igazából nem a síelés érdekli.
Tom. A finomságával, a törékenységével, a jóságával. Idő kell ahhoz, hogy megtanuljuk magunkat. És megtanuljuk, hogy ami bennünk irgalmatlan vágy, az csak egyszerűn a másik jósága, finom mozdulatának kecsessége. Amitől a másik szép, az bennünk hiány, amitől a másik jó, az az Istentől van. Az igazi barátság több is, kevesebb is a szerelemnél.
- Jajj, csak még ne csöngessen. - Épp a kötéseket igazgatta, amikor megjött Gabi. - Mehetünk? - Mehetünk. - Tom egy gyors pillantást vetett Gabira. Nagy, bojtos sapka a fején, hosszú kabát, nyakában kétszer körbetekerve egy barna sál, hátán meg egy régi, kopott zsák. "Anyu csak így engedett el." A 21-es lassan vánszorgott föl a Moszkva térről. Nem beszélgettek. Ilyenkor, nagy hóesésben jó kifelé bámulni az ablakon, nézni az embereket, akik nagykabátban, leszegett fejjel mennek valahová, s lábnyomuk még hosszan jelzi útjukat a hóban.
Van elég időnk – állapította meg Tom, s nevetve csatolták föl a léceket. – Először is a lécen való biztos állást tanuljuk meg – mondta. Öt éve, amikor először lépte át az egyesület küszöbét, neki is ezt mondta az oktató. Egy óra múlva már a hóekénél tartottak. - Nem csinálsz semmit, csak egyszerűen átrakod a súlypontot az egyik lábadról a másikra, s akkor lassan elkezdesz a másik irányba fordulni.
Lassan mindenki hazament, de a lámpák még égtek. Egy-egy fölcaplatás után jó volt megállni, nézni azokat, amint ezer-meg-ezer imbolygó hópehely szikrázott el előttük. - Menjünk mi is - szólt végül Tom. Gabi bólintott. Tom gondolkodott egy picit, majd: - Menjünk a Harangvölgyön keresztül. Onnan lentről a busz egyenesen a Moszkvásra visz. Gabi ráhagyta. Fölvették a hátizsákokat, s a két hosszú árnyék megindult lefelé. Gabi siklott elöl, Gabi utána. - Itt most lassan! - süvített Tom hangja a levegőbe. De késő volt. Gabit elragadta a sebesség ellenállhatatlan szédülete. Halkan fölnevetett. Hasította a zuhogó hófalat. Tom üvöltött: - Vigyázz, rakd át a súlypontot! Menj jobbra! Barooom! Ess eeel! Gabi hiába próbált már fordulni. Eldőlt, de már késő volt. A nagy sebesség teljes erőből hozzávágta egy fának. Tompán puffant. Aztán nem állt föl.
Nagy pelyhekben hull a hó, szikrázik a magas villanypóznák előtt; néhány elszántabb srác még mindig a hógolyókat gyártja. De Tom mindebből nem vesz észre semmit. Leszegett fejjel rója a hosszú nyomot a hóba. Még ott van előtte a sajnálkozva bámuló emberek arca; a fákat ütemesen megvilágító fény; a végtelen folyosó; Gabi apró, törékeny édesanyja; a fehér köpenyes orvos; a "menj haza szépen kisfiam"; majd újra az emberek, a nagy fehér folyosó, a fának nekivágódó test; a soha többé föl nem kelő test: s a tehetetlenség dühödt fájdalmával rúgja a havat, rúgná föl; VISSZA; a felhőkig, de az csökönyös monotonsággal hull, hull lefelé, s temeti be a hosszú nyomokat.
Gabi
- Na, ez kész - szólalt meg Tom, s technokolos ujjával még elsimította az utolsó ragasztás alól kibuggyanó cseppet. Gabi ujjongva kapta föl a kezébe, s föl-alá szaladgált a szobában, s rázta, rázta a sárkányt, és annak lobogott hosszú farka, mint amikor a többi gyerek magasra feszíti azt az északi szélben. Tom igyekezett komolyan figyelni barátját, de néhány másodperc múlva ő is vad kurjongatásokkal szaladgált Gabi mögött.
Kisvárosban laktak, a város szélén hatalmas rétekkel. Akkortájt minden gyereknek volt sárkánya. A kisebbeknek az apjuk csinálta, a nagyobbak már maguk készítették. Tomék is maguk láttak hozzá. Kecses, hosszúkás sárkány volt, erős zsírpapírral. A nádat Tom szerezte valahonnan, sok veszély közt a város széli mocsárból. Gabi a papírt és a zsineget. A sárkány nevető szájából egy magányos fog kandikált ki: sok-sok színes ceruzával festették ki, amúgy nagyfiúsan. Szombat késő-délután volt. Zihálva huppantak egymás mellé a kanapéra. - Akkor holnap kettőkor. - Oké - jött a válasz búcsúzóul.
- Jó szelünk van - mutogatta Tom nyálas ujját fölfelé. - Igen - bólintott Gabi, s a két ujj egymásba kapaszkodott fölöttük. Hoszzú zokni volt rajtuk: a fű miatt. Gyalogláskor még csak megteszi; de amikor szalad az ember, akkor nagyon tud csípni.
A harmadik nekifutásra sikerült. A sárkány imbolyogva indult meg, majd egyre magabiztosabb lett. A két fiú lelassított. Kocogtak még egy picit. Hunyorított szemmel figyelték, amint sárkányuk magasabbra, egyre magasabbra száll, fölé az összes többinek. Az íveben fölfutó zsineg elveszett az ég kékjében.
- Pumpáld - szólt Tom, miközben föl-le rángatta a botot, amire a spárga volt tekerve. A két kéz le-föl járt, együtt, egymásba kapaszkodva, jóbarát kezek, szenvedélyes kezek, miközben kimondhatatlan gyönyörűséggel figyelték, amint sárkányuk fönn úszott a messzeségben. - Na itt van, fogd egy picit te - adta oda Tom Gabinak a botot. Gabi gyermeki örömmel csimpaszkodott bele, szaladgált ide-oda a hatalmas réten, kitekert nyakkal bámult fölfelé, s le-föl cibálta a feszes madzagot. Aztán megfáradt. Megállt, s már csak bámulta, bámulta a magasságot.
S ekkor egy kicsit úgy tetszett, mintha a sárkány valóban sárkány lenne, egy élő, lobogó lény, aki a két gyerekkel csak egy hosszú köldökzsinórral van összekötve; s akit meggörnyedve-megbabonázva tartott Gabi; mint aki a magasságban csak arra vár, hogy zsineg nélkül, szabadon szállhasson.
S lassan úgy tetszett, mintha már ő fogná Gabit, ezt az ártatlan, gyönge és mégis halálig küzdő teremtést; s a magasból, az égből egyetlen fogával vigyorogna erre az apró, távoli fiúcskára, aki nem tud szabadulni tőle; mint aki eszeveszett táncával a távolból is szörnyű táncra készteti ezt a csöppnyi kisembert.
Gabi megijedt, megrántotta a zsinórt. Csak egy pattanás hallatszott, az is alig, s a zsineg csendben hullámzott a lábaihoz. A sárkány magatehetetlenül forgolódott a szélben, s mint az igazi repülők, akik az újságban vannak, visszafordíthatatlanul, megalázottan, büszke szállását feledve zuhant lefelé, le a földre.
- Barom!
Ennek annyi - emelte föl Tom a roncsot. - Igen - válaszolt Gabi ekkor is véghetetlenül finom hangján, s mindketten irigykedve néztek föl a magasban táncoló sárkányokra. - Menjünk - szólt Tom - Igen - válaszolt Gabi, s elindultak a város felé.
- Hová-hová kislegények - szólalt meg mögöttük egy hang. Ijedten kapták föl a fejüket. - Gyertek csak - hallották újra. A hang mögött egy idősebb bácsi állt, botra támaszkodva. - Látom, baleset történt. No, ne féljetek, gyertek csak - ismételte meg a hívást a bácsi. Tom intett: menjünk. Egy tágas kocsiszínbe mentek. A bácsi a botjával odakopogott a végébe, s a homályból egy óriási, nyolcszögletű, fehér sárkányt hozott elő. Remekmű volt. A két fiú összepillantott. - Na, tetszik? - kérdezte mosolyogva a bácsi. - A fiaim csinálták... már régen. De most már úgy sincs itthon senki, aki használja... Ezt meg adjátok nekem, megjavítom - mutatott a roncsra, - a fiam örülne neki - és feléjük nyújtotta a nagy, fehér sárkányt.
Nem - próbálta Gabi mondani, de Tom megelőzte barátját. - Nem, majd..., majd megragasztjuk..., ugye Gabi. - Igen - válaszolt amaz. A két fiú még motyogott valamit, s megszeppenve, zavartan topogtak egy helyben. - Jól van - szólalt meg végül a bácsi, - menjetek - s kedvesen kitessékelte őket a kocsiszínből.
A nagy, zöld udvarajtó csikorogva csukódott be mögöttük. Tom rápislantott Gabira, összemosolyogtak, úgy, ahogy még talán soha, és táncolva-szaladva repültek hazafelé, és hajuk lobogott az északi szélben.
Vajon mire készült az Isten?
Vajon mire készült az Isten,
úgy tizenhét évesen?
Tudta-e már a fa súlyát és
hidegét?
S hogy pálcát
ki tör majd fölötte
s miért?
S vajon tervei
az Istené voltak már, vagy
csak a kamasz fiú álmai.
Karácsonyi emlék
Karácsony előtt történt, néhány nappal.
Hosszú utazás előtt álltunk. A gyerek az ablak mellett babrált valamivel, időnként odanyomta az arcát a hideg ablaküveghez, amiért kezdetben még szóltam is, de lassacskán a cég papírjai teljesen lekötötték figyelmemet, s a vonat monoton ringása észrevétlenül visszaröpített irodai székembe.
Vagy egy órát dolgozhattam, amikor valami belezavart a munkámba. - Nem sikerült - hallottam valahonnan a távolból. - Hallod - hallottam megint, most már egészen közelről, sőt már a húzogatást is egész pontosan éreztem a zakómon. - Halloood, nem sikerült, te rajzold le - s most már végképp visszaráncigált a zakó csücskénél fogva a vonatra.
Fölnéztem a papírjaimból, s odafordultam a gyerekhez. Nem akartam hinni a szememnek. A papír, amit elémtolt, amin vastag kiemelőfilccel egy ákombákom bölcső órmótlankodott egy gyerekkel, a papír a magammal hozott igazgatói jelentés volt, aláírásokkal és pecséttel. Hogy hogyan szedhette ki a táskámból, nem tudom, abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt. Nagyot kiáltottam, már emeltem a kezem, de aztán eszembe jutott, hogy őt most kímélni kell, hát bosszúsan le is engedtem. De a mérgem ettől még egy cseppet sem csillapodott; kitéptem a kezéből a papírt, bambán bámultam, aztán egy hirtelen mozdulattal összegyűrtem, s nekivágtam az ablaknak, ahonnan aztán a szemben levő ülés réséhez pattant, ahol meg is állapodott. A gyerek átvetette magát a másik ülésre, kikotorta a papírgombócot, majd a farzsebébe tömködte. Ültünk egy darabig, de aztán odamentem, megsimogattam a fejét, s azt mondtam, jól van na. A gyerek valószínűleg úgy vette a dolgot, mintha áldásomat adtam volna az eddig történtekre, s rögtön el kezdte magyarázni, mit is kellett volna csinálnom. Valami bölcsőt vésett a papíromra, s azt kellett volna kijavítani.
Nem volt ugyan sok kedvem ezek után rajzolgatni, de végül is karácsony van, gondoltam, s ha kissé kelletlenül is, de előhalásztam az aktatáskám mélyéről egy még használatlan jegyzetpapírt, majd fogtam a gyereket, a combomra ültettem, s az aktatáska hátuljára rakott papírra egy karácsonyfát rajzoltam. Nagyon tetszett neki. Sőt, még ki is kellett egészítenem egy gyertyával, meg egy giling-galanggal. Miután kész lett, fogta, s megelégedéssel bedugta az ingzsebébe.
Aztán egy szamarat kért. Elővettem egy másik jegyzetlapot s nekiláttam. - Ez itt a teste - s egy nudlit kanyarítottam a papírra - ez meg itt a feje - s egy másik nudli került az előző fölé, egy kicsit kisebb, laposabb. Aztán a lába meg a farka következett. Egészen meg voltam elégedve magammal. Sosem tudtam igazán rajzolni, de ez most jól sikerült. Egy picit még igazítottam a farkán. Így már egészen jó lett. - A füleit is! A füleit is! - figyelmeztetett a gyerek. - Ja persze - mondtam, s két fület biggyesztettem a fejre. De ezek sajnos aránytalanul nagyokra sikerültek, de hát radírom már nem volt; mondtam a gyereknek, így is jó, s ha végképp nem tetszik, majd később veszünk egy radírt s kiigazítjuk.
A bárány már egészen jól sikerült. Nagyobb lett ugyan mint a szamár, de hát úgysem egymás mellett vannak, nem látszik a különbség, mondtam, s ezzel el is intéztük a méretek kérdését.
Aztán egy Mária következett, ami nagyon véznácska lett, de a gyerek rögtön megmagyarázta, hogy sokáig beteg volt, mert hideg volt a barlangban, s csak most gyógyult meg.
A Mária után természetesen egy Józsefet kellett rajzolnom szakállal, bottal, nagysubával, lába mellett Bodrikutyával. Nem sokban különbözött egy parasztbácsitól, de akkor is József volt, merthogy mégiscsak Józsefnek indult. A biztonság kedvéért azért odaírtam a feje fölé hogy "JÓZSEF", csupa nagybetűkkel. A gyerek még nem tudott olvasni, de tökéletesen elégedett volt , s ennek jeléül ezt is szépen bedugta az ingzsebébe.
Aztán egy műtősbácsit kellett rajzolnom. Egyáltalán nem tetszett sem az ötlet, sem a műtősbácsi, amit aztán kisebb nógatásra mégis odapingáltam a következő papírra. Ezt is megelégedéssel tette be ingzsebébe, majd apró mellén erősen nyomogatva próbálta laposra simítani a sok fecnitől kidudorodó zsebet.
Így telt el az időnk. Ő megmondta, mit kér, én meg igyekeztem lerajzolni. Időnként kis ujjaival eldörzsölt egy két megszaladt vonalat, amitől aztán csak még maszatosabb lett a papír, de neki úgy tetszett. Jól elszórakoztunk, az igazgatói jelentés már nem foglalkoztatott, nem is törtem rajta a fejem, majd lesz ami lesz, gondoltam, most már rajzolunk. S lassan közeledtünk az állomáshoz. Az órámra tekintettem, s láttam, ideje készülődni.
De még utoljára egy csillagot kért. Nem akartam már csillagot rajzolni, a vonat is fékezett, a papírom is elfogyott. - Elég volt már a rajzolásból - mondtam - s papírom sincs már, s nyomatékul megmutattam neki az aktatáskámat, amiből tényleg minden fecni elfogyott.
De ő nem tágított. Csillagot akart, nagy sárga csillagot, s hogy ő gondoskodjék a papírról, kezdte előcibálni farzsebéből azt az átkozott igazgatói jelentést, az ákombákom bölcsőt a gyerekkel. A vonat már erősen fékezett, én a bőröndökért nyúltam, de fél szemmel azért a gyereket figyeltem. Az előhúzta a papírt s kezdte kibontogatni a szakadozott galacsint. Már nem emlékszem, hogy is volt pontosan, az biztos, hogy a gyerek fölsikított, a szájához kapott, én meg úgy maradtam, két kézzel fölfelé, a bőröndökért nyúlva. A kihajtogatott papíron ott volt a bárányka, a nála jóval kisebb szamár a rosszul sikerült fülekkel, József, a törékeny Mária, középen a bölcső a gyerekkel, a műtősbácsi, és fönt, fönt a papír csücskében - nem akartam hinni a szememnek - ott volt egy hatalmas, sárga csillag, pont olyan, amit már se kedvem, se időm nem volt lerajzolni.
Vagy tíz éve történt mindez. A papír - hátoldalán a soha le nem adott igazgatói jelentéssel - ott lapul a karácsonyfa kellékek között, s minden karácsonykor előveszem, hogy emlékezzek. Hogy mire? Nem tudom. A gyerekre, az igazgatói jelentésre? Nem tudom. Talán arra a nagy sárga csillagra, ott a papír csücskében, amit már se kedvem, se időm nem volt lerajzolni.
Nagypéntek
Az én Krisztusom
nem a Pieták
márványnéma Krisztusa.
Az én Máriám
nem a szárnyasoltárok
kisimult arcú Máriája.
Az én Máriám jajjgatásába
belesajdul a Nagypénteki csend.
Az én Krisztusom mozdulatlanságába
harmadnapra
beleremeg a világ.
Gyerek voltam
Gyerek voltam, olyan, amelyikben a felnőttek épp olyan távolinak tűntek, mint amilyennek most az a gyermekkor. És ebben a hatodikos, vagy hetedikes évben volt egy különleges hét, amikor minden ármányságom elé furakodott egy messze kirívó rossz tulajdonságom, mégpedig az, hogy folyamatosan koszos volt a tenyerem.
Az osztályfőnököm röpke elcsépelés után többször kiküldött kezet mosni, én meg titkon örülve, hogy valamiért most én vagyok a központ, ki be jártam az osztályterem és a mosdó között.
De egy idő után már ő is, akiről akkoriban azt tartottuk, hogy gyakrabban jár a keze, mint a szája, már ő is beleunt a gyakori csépelésembe, és ahelyett, hogy fekete tenyerem mintájára rajtam pirosította volna a kezét, inkább egy őrt állított mellém: az egyik osztálytársamat, akivel mellesleg még jóban is voltunk, de azért ő megtisztelőnek vette a ráruházott feladatot, és a szünetekben egy lépésre sem tágított mellőlem. Nem is nyúltam én semmihez, csak együtt kószáltunk a többiek között az udvaron, őrangyalom és én, és akkurátusan vigyáztunk arra, hogy ha lehet, még egy jobb formájú kavicsot se szedjek fel.
De az egész nem ért semmit, mert mire beértünk a tanterembe, és már szokás szerint kifeszített tenyeremet mentem mutatni a tanítónéninek, már neki is feszült a tenyere, és csépelt engem, meg a őrzőmet is.
Így ment ez jónéhány napig, és szünetek végén még mindenféle pocsolyákban is próbáltam lemosni a tenyeremet, de az makacsul koszos volt.
De aztán előbb-utóbb fény derült a titokra.
Volt nekem egy jóvágású köpenyem – merthogy akkor minden gyerek köpenyben járt, – a Csöpi nevezetű, kifejezetten gyerekekre specializálódott szocialista Gyermekruházati Konfekcióban vettük, műanyag volt, meg izzasztó, egyetlen kritériumom a vásárlással szemben csak annyi volt, hogy legyenek jó nagy zsebei, mint a Vakond kezeslábasának.
No, ennek a köpenynek a már említett jó nagy zsebeiben tartottam minden kiskamaszos kincsemet, üveggolyót, nagyítót, vastag Kohinor grafitceruzát, hegyezőt, gonosz tükröt, amivel a tanterem falaira meg a tanár hátára lehetett rávilágítani, meg még sok egyéb titkos dolgot. És ahogy így épp az élet koszos dolgairól elmélkedve róttuk az iskola udvarát barátommal, akkor hirtelen a zsebemben megérzem, hogy csörög valami. Fogom, húzom elő, mint valami varangyot, és lám, mi kerül elő: egy jóanyám írógépéből – jó lesz az még valamire jelszóval – elcsent, agyon gyűrt és már szinte teljesen szétmorzsolt fekete indigópapír. Szaladunk be az osztályfőnökhöz, lengetve a corpus delictit, hogy megvan a piszok nyitja, de ő csak csöndben nézte az indigót, aztán lassan megértette a dolgot, és egy utolsó, levezető nyaklevessel lezárta az ügyet.
Ennyit a bűneinkről, amikről magunk sem tudunk.
A fájdalomról (homage à Kahil Gibran)
Mester, mesélj nekünk a fájdalomról!
Barátaim. Az igazi fájdalom túl kezdődik azon,
mint ameddig a testi fájdalom keze görcsökbe feszülve elérhet.
A múltatok és létetek legmélyebben dédelgetett vágyaiból és bűneiből van összegyúrva,
mely kiszakad belőletek, és torz vigyorral visszatérve ráül minden dobbanásotokra.
A szívben ver tanyát.
Azt egyik pitvarában a bűn, a másikban a imádság felé hajszolva.
Nem ismeri az irgalmat és az idő csak kedvére van.
Reménnyel van összegyúrva, vigasszal átitatva,
hogy csak annyira eméssze a szívet és lelket,
hogy az újra dobbanhasson.
Hogy mégis milyen az igazi, a valódi?
Talán olyan, mint mikor élve temetik az édesanya számára legszebb gyermekét.
Mégis, az igazi fájdalmat a Teremtő oltja belénk,
hogy méltóvá tisztítson bennünket a találkozásra.
Hát ennyit a fájdalomról.
A rendíthetetlen ólomkatona
Az ólomkatona ott állt vigyázban a polcon a sok csábító játék között, féllábbal - mégis sudáran; válláról hetykén és minden ránc nélkül lógott búzavirágkék, zsinóros dolmánya, fehér kesztyűjében ólomszorítással markolta a puskacsövet a szurony alatt és szélforgós, piros csákója alól ólomtekintettel nézett át a szemközti polcra, oda, ahol a balerina állt porcelánmozdulatlansággal lábujjhegyen, kerek szoknyája mint valami kecses kínai esernyő feszült a derekára, lágyan átkarolva azt; másik lába pedig megemelve, finoman és kacéran hátranyújtva; és fehér volt, oly gyöngéden és szerelmesen fehér, ahogy azt csak a legkényesebb ecsetjeit használó szenvedélyes porcelánmíves megfesthette; és keskeny szemével az ólomkatonát figyelte rendületlenül.
Ült a gyerek a nagy piros fotelben, és tényleg, tényleg olyan tizenkét éves forma volt, mint amilyennek az ilyen korúaknak lenniük kell.
Az anyja a tárgyalóasztal mögött ült a fotelben, az apja az íróasztalomnál. Nehezen látta az asszonyt a felhalmozott sok kacattól, megválaszolatlan levéltől, de azért össze-össze néztek. Elkaptam a szemem, ne lássák hogy látom.
A gyerek ahogy belemerült az olvasásba, úgy lassan eltűntek homlokáról az izgalom ráncai, átadta magát a mesének, lassan átlépett a vizsga és az iroda (lomjain) zárt ajtaján keresztül abba a világba, ahol ők sokkal biztosabban mozognak, mint mi, őket figyelő felnőttek.
Túl volt már mindenféle teszten és fölmérésen, döntésen és elhatározáson, és kisfiús elszánással ült előttem a harmadmagára is elég nagy fotel közepén frissen vasalt, ritkán használt ünneplőjében; az én kezemben pedig, kissé magam felé billentve, hogy ne tudjon belekukucskálni, ott volt minden adat, melyeket nagy gondossággal töltöttek ki néhány hónappal azelőtt, és amelyre – mint valami pillanatképet – próbáltam benyomást és hangulatot följegyezni.
És egy napon jöttek, és elvitték a gyönyörű balerinát, és az ólomkatona bárhogy is próbálkozott, hogy ne lássék ólomlábának hiánya, bárhogy is próbált peckesen állni, mintha a puska nem egy mankó, hanem tényleg ádáz harcok tanúja lett volna, bárhogy is próbált felemelt állal tisztelegni a betérők előtt, az ólomkatona nem kelt el.
És a balerina helyett jöttek új játékok és új szereplők, cirkuszi mutatványosok viaszba öntött másai, és faragott állatok a kerek erdő legrejtettebb zugaiból, és királyfiak és királylányok az Óperenciás tengeren túlról, és cserélődtek, vitték őket kíváncsian bámészkodó, ráérős gyerekek és csatos pénztárcájukból sietősen számoló, szaladó felnőttek; de ő csak maradt, és egyre fentebb került a porosodó polcokon.
Végre egyszer mégiscsak jött egy kisgyerek, akinek a szeme megakadt a legfelső polcon…
Felemeltem a fejem a papírjaimból és néztem a gyereket. Néztem az okos kis fejét, a mutatóujját, ahogy a szöveget követte, hallgattam a hangját, ahogy szinte énekelve és mégis átéléssel falta a betűket. Néztem és hallgattam; fürkésztem homlokát, szemét, a papíron szánkázó ujját és valahogy kíváncsin belebámultam a jövőbe. Abba a jövőbe, amelybe most jelentkezik, amely egyelőre csak álmokkal és kihívásokkal teli, melyen az út sokkal homályosabb és bizonytalanabb mint a bizton bekövetkező kamaszodó csalódások és elkerülhetetlen ifjonti csellengések, melyek azt körülveszik.
És tudtam, hiába ül ott most mögötte aggódva az anyja és figyeli az érzelmeit férfiasan titkoló apja; végül majd úgyis egyedül vív meg a mindennapi próbákkal, egyedül küzd meg szerelemért és barátságért, egyedül viaskodik rejtélyes feladatokkal és megfejthetetlen szavakkal.
A harcokban, melyeket mindennap vívott – kapcsolódtam be a történetbe – őt állította valami ismeretlen, gyöngéd és mégis hatalmas kéz az utolsó sorba, de annál inkább büszke volt az ólomkatona, mert valahogy mindig úgy alakult a csaták sora, hogy dőltek a lovasok és hullottak a huszárok és támadt az ellen, és rajta, az utolsón, a rendíthetetlen katonán fordult a küzdelem kimenetele. És volt, hogy győzött és volt, hogy térdrerogyott, és volt, hogy elesett és eltiporták vad paripák, de nem számított ha fájt, nem számítottak a lesből lesújtó szablyák, az orvul szálló kartácsgolyók, nem számított ha estére valami ismeretlen kezeknek újra össze kellett illeszteni szétszakadt tagjait, mert tudta, hogy másnap újra kezdődhet minden, hogy másnap újra ott állhat a csatamezőn felemelt állal, délcegen.
Az anya mögötte titkon az órájára nézett, és engem teljesen elfeledve aggodalmasan átpillantott a férjére. Láttam a szemén, ahogy értetlenül figyeli a férfit, szinte súgva neki, hogy az itt a rend, hogy egy rövid kis olvasás után mindenféle szokott kérdéseket tesznek föl a fiúnak, és az válaszol valahogy, olyan gyerekesen és betaníthatatlanul, meglepve néha mindenkit mindennapi apró titkaival, és hogy nem szokták ilyen hosszan olvastatni őket.
De a gyerek csak olvasott és olvashatott, nem szakítottam félbe, nem aggódtam a szülők miatt, megszoktam már az óra járását, mutató nélkül is; tudtam, mennyi a negyvenöt és mennyi a húsz perc; tudtam, hogy belül vagyunk még a kiszabott időnek; és fontosabb volt a gyerek arca és rajta minden rezdülés, ahogy a szíve együtt dobogott az ólomkatonáéval, mint az ajtómra kifüggesztett, karórákat fellendítő vizsgarend.
Magára hagytam az olvasással és a ballagó idővel.
…de az ólomkatona minden este, amikor a csata után visszakerült a polcra – minden este keservesen támaszkodott puskájára, melynek agya már megkopva helyettesítette lábát aranysújtásos felvarrt nadrágja alatt, keservesen támaszkodott puskájára, és ha már lehajtani nem tudta, úgy hát fölemelt fejjel sírt és fürkészte a jövőt, melyben haloványan ott derengett minden porcelánok legszebbike, a fehér balerina.
És álmodott és álmában csatákat vívott, de nem sorba állított vitézekkel, nem lovasokkal és harci elefántokkal, hanem sok-sok féllábú ólomkatonával, melyek valahogy mindannyian pontosan úgy néztek ki, ahogyan ő, pontosan azokat a csatákat vívták, melyeket ő, pontosan arról a balerináról álmodoztak, akiről ő, melyek azonban mégis, mégis egy kicsit mások voltak, mint ő, vagy legalábbis mások, mint amilyennek neki lennie kellett. Az egyiknek szeméből a gőg áradt, és csak lehajtott fejjel lehetett legyőzni, a másikéból a harag áradt, és csak leengedett karddal tudott rajta diadalmaskodni, a többiéből önzés és léhaság, kicsapongás és restség áradt, melyre sok-sok álmon keresztül kereste az ellenszert és sok-sok véres ütközetben próbált írt találni, és csak lassan, ahogy csaták múltak és évek teltek, úgy győzte le őket mindet, egytől-egyig.
Fölemeltem a fejem, és óvatosan lopva a szülőkre néztem. Nem voltam biztos abban, értik-e. Nem, nem a mesét, hanem a múló időt. Az időt, melyet nem elfecsérlünk, csak másnak adunk. Az időt, amelyet most felcserélünk egy mesényi időre, és mégis a jövő épül belőle. Az időt, melyet majd ez a – most ebben a vörös fotelben önfeledten olvasó – gyerek mér helyettünk, amikor mi azt már nem mérhetjük.
Fölemeltem a fejem, és figyeltem őket. És láttam, hogy az idejük már a fiuké. Ahogy az ingujj az órára csúszott, ahogy a gyűrűvel babráló kéz az asztalra simult, ahogy a vibráló levegő megnyugodott, ahogy szemükkel a fiukat biztatták, nem, nem azért hogy el ne vétsen egy szót, vagy ujjával átugorjon egy sort; nem azért, hogy itt most bármi is úgy sikerüljön, ahogy az iskolába jövet a járda szélén egy követ félrerúgva ők azt elképzelték: nem. Hanem azért, hogy értse, tényleg értse és ne csak olvassa a mesét, mely így sokkal igazibbnak és nagyszerűbbnek tűnt ebből a finomívű gyerekszájból, mint amilyennek a meseíró valaha is megálmodta.
És a gyerek csak olvasott. Olvasott tovább, varázslatos tájakról és új hazáról, vad csatákról és véget nem érő küzdelmekről, és arról, ahogy a rendíthetetlen ólomkatona megvívta azokat; és olvasott arról, ahogy esténként ólomszíve égett és nemesedett, lassan fehér lett és törékeny, mint egy porcelán, és lassan megértette, hogy könnyebb száz csatában megvívnia szuronyok és kartácsok ellen, vad paripák és ágyúszó ellen, mint megannyi féllábú ólomkatonával, ott, fent a polcon, ahol már senki sem látta.
És olvasott arról, hogy a katona álmában sok-sok fehér porceláneserenyőt látott hullani lágyan ringva és pörögve, és azok az álmok hosszú-hosszú során egyre közelebb szálltak hozzá, olyannyira, hogy ólomkezével lassan már szinte elérte őket.
És az ólomkatona lassan kifakult és lepattogzott róla minden festék; olyan lett, mint amilyennek öntötték, mint amilyennek megálmodták, majd fehéredett, és oly gyönyörűn fehéren csillogó és törékeny lett, mint egy égetőkemencéből kivett porcelán.
És akkor közbe szóltam, hogy elég. Köszönöm, elég az olvasásból.
És tudtam, hogy elég, már eleget tudok, már eleget láttam, a fürge mutatóujjból, az anya öröméből és az apa büszkeségéből.
Eleget látok; nem az elkövetkező éveket, legyen az hat vagy éppen tízszer hat év, hanem azt, hogy ahogy ül és olvas, ahogy figyel és átél, úgy készen áll arra, hogy ő maga is ilyen katona legyen, ilyen tántoríthatatlan és akár fél lábbal is küzdelemre, önmagával is megvívni képes, rendíthetetlen ólomkatona legyen.
Fölkeltünk, nem szólt senki semmit. Az anya feladta a gyerekre a kabátot, az apa visszatolta a foteljét és elindultak az ajtó felé.
És, tessék mondani, az ólomkatona megtalálja a balerinát – kérdezte még a gyerek, visszafordulva az ajtóból.
A szülei is megálltak, és visszafordultak, ránéztek a gyerekre, majd rám. És láttam, hogy már nem a hatévnyi jövő, nem a kiismerhetetlenül sokszínű szeptember, de nem is a mese végének izgalma volt a szemükben, hanem a fiuk, az abban a pillanatban oly sok közül is az egyetlen és egyedüli – és nekik örökre meseszép fiuk, akire még oly sok csata vár.
Nézd, kisöreg – ráztam meg a kezét búcsúzásképp – nem tudom.
Majd odaléptem az asztalhoz, melyen a mese hevert. – Majd te befejezed. – És kezébe adtam a mutatóujjával annyiszor végigsöpört lapokat, melyek közül az utolsót tényleg nem sikerült befejeznem.
Papszentelésre
"...aztán magam is olyan leszek,
mint az Úrfelmutatás;
mint a kereszt: örök monstrancia."
Ballagok
Apám és anyám ott ül a Díszteremben a többiekével együtt. Én meg ott ülök előttük a vásznon. Anya hervadásig szorongatja a virágot a kezében, apa meg azzal a csecsebecsével babrál, amit majd rámaggatnak, amikor lelépek a vászonról és újra hús-vér valóság leszek.
Anya most biztos sír, apa meg keményen tartja magát. Mégiscsak, ő az apám.
Lelépve arról a vászonról már nem az leszek, akitől reggel elbúcsúztak.
Tudják. Anya sír is. Már nem kap vissza teljesen. Nem baj. Majd odamegyek hozzájuk, megölelem őket, mint ahogy eddig szoktam. Ők meg engem. De ez már inkább pont ugyanaz az ölelés lesz, amit majd még annyiszor megismétlünk 30 év múlva is, amikor tőlük hazamegyek. Gondolom, ezt ők is tudják.
Egy kicsit elérzékenyülök. Nem így terveztem. Asszem, ők se. De nem tehetek róla. Egyszerűn vonszol magával az idő. Óvatosan oldalra nézek. Ahogy elnézem, a mellettem ülő is erre gondolom most. Legalábbis ezt látom rajta. Ráhagyom. Tovább ballagnak a gondolataim.
Anya holnap már nem jön kelteni. Majd kelek, amikor akarok. Meg amikor birok.
Apa meg rámhagyja a dolgaimat. Szinte hallom, ahogy jön a szobám felé, benézne, hogy rendben tanulok-e vagy mi,
de aztán megáll az ajtó előtt, tétovázik, majd nem nyit be. Most magamra hagy, vagy hagyja, hogy magam legyek? Aztán valamelyik este rákérdez, hogy na, minden renden van-e. Természetesen. Majd tovább vacsorázunk.
Aztán valahogy telnek az évek. Már a megszokott zsebpénzt sem kapom. Sőt, egy idő után azon veszem észre magam, hogy nekem kéne egy kis kosztpénzt fizetnem. Az egyetem mellett még belefér egy kis munka. De a közös vacsora már nem.
Az egyik este bemutatom a leendőbelimet. Egy kicsit izgulok. Nem mintha hagynám, hogy beleszóljanak, de mégis.
Jobb lenne ha elfogadnák. Hisz ő egy kicsit én vagyok. Aztán újra képekre kerülök, a képek meg keretben a polcra a többi közé. Még távolabb tőlük, még közelebb a hitveshez.
Aztán már ők látogatnak meg. Pelenka meg hintőpor. Ezzel nem lőnek mellé. Már nem fáj, amikor elmennek. De fájna, ha nem jönnének újra. Meg aztán jól is jön néha a nagyszülő.
Aztán valahogy telnek az évek. Én viszem a gyereket a suliba, és pont úgy guggolok elé, ahogy apám, anyám igazgatta meg rajtam a ruhát az első nap. Ugyanazokkal a mozdulatokkal. Pedig azt hittem, hogy én mindent, de mindent másképp fogok tenni, mint ők. És ugyanúgy izgulva várom, hogy mit hozott már megint haza a abban a fránya ellenőrzőben. Megismétlem őket. Kaptafa.
Aztán megint telnek az évek, és aggódva várom, hogy mikor jön már haza a gyerek. Megint hol járt. Miért zárja be az ajtót. Előttem. A szülője előtt. És mért nem hajlandó megérteni, hogy nem nekem, magának készít utat. Hogy nem nekem, magának nő nagyra a szentem.
Nem baj, majd holnap elmegyek, megrendelem a virágot, meg a csecsebecsét, amit majd ráaggatok, ha lelép ő is a vászonról. Akkor majd megölelem. Ő is meg fog ölelni. De az már más lesz, mint az addigiak. A következő 30 év ölelésével.
Nem tudom, most örülnöm kéne a ballagásnak? Mondjátok meg. Nem tudom. De az biztos, hogy elkezdtem én is forgatni az idő nagy, komótosan ballagó kerekét.
Kütyük támadása
„Először saját szemedből a gerendát;
majd a gyerekéből is ugyanazt.”
Kedves Fiam/Lányom!
Sajnos vesztésre állunk a kütyükkel szemben.
Nem tudom, hol siklott félre.
Talán akkor, amikor a neten néztem meg először a jegyed,
és már nem kellett szóban magyaráznod.
Vagy talán akkor, amikor az első szmájlinak jobban örültem,
mint az ölelésednek.
Vagy amikor először láttam az appon, hogy hol vagy éppen,
és az megnyugtatott; és nem kellett ott lennem.
Vagy amikor örömmel nézegettem a félperces képeket rólad,
de a fejedet már nem simogattam meg.
Kerestelek a közösségi oldalakon, de letiltottuk egymást.
Elvesztettelek két hírportál és egy munkahelyi chat között.
Nem talállak a világban.
A wifink közös, de már más oldalon vagyunk.
Más szervereknek szolgálunk,
más felhő takar el minket egymástól
Nem tudom, hogy hol siklott így félre.
Szeretnélek újra a valóságban szeretni.
Megyek. Próbálom rendbe tenni.
Ne félj, nem haltam meg. Csak leiratkoztam.
Megtalálsz élőben.
A konyhában.
Kiszedtem a levest.
Még forró. Lájkolhatod.
Ps. Vacsora van, ezért reggelig kikapcsoltam.
Ezen addig ne keress.
Vízhányó Zsolt
Gondolatok a tankönyvekrőlallagok
Valójában minden értékes könyv tankönyv. Salinger Zabhegyezője, Graham Green Monsignor Quijote-a, vagy az Anna Karenina.
Még szerencse, hogy nem nyilvánították őket tankönnyvvé.
Mert mitől is tankönyv a tankönyv?
Nem erőszakos, és csak annyit enged a képzeletnek, amennyit az be tud fogadni. Enged együttélni magával, és hagy tovagondolkodni. Észrevehetetlenül tanít és kíváncsin várjuk a következő sorait. Néha ezer oldal csak egyetlen gondolattá válik bennünk, mely mögött mégis ezer oldal áll. Néha egy oldalában rálelünk arra, mit sok-sok éve kerestünk.
Szeressük a könyveket!
Had meséljek még el itt egy történetet:
A háború alatt, – amikor bombatalálatot kapott az egyik rendház, fogta magát az ottlakó néhány piarista, a kezükbe is fogtak két-két bőröndöt, és átmentek, és bekopogtak a közeli ferences rendházba. Azok pedig ajtót nyitottak, széles örömmel befogadták, bekísérték, leültették őket. Szobát mutattak, ágyat vetettek, és a nagy izgalom csillapításául valahonnan még egy üveg jó, dekantált bort is asztalra tettek.
De egy kis idő múltán, – a végén mégis, – a jó ferences atyák azért rákérdeztek, hogy aztán élelmet, azt hoztak-e ezek a lebombázott piaristák, – és éhesen a bőröndökre meredtek.
A piarista atyák meg tanácstalanul és kopogó szemmel egymásra, aztán még-tanácstalanabbul a jó ferences atyákra meredtek: – mert hogy a bőröndökben élelem, élelem az nem volt. Sem élelem, sem ruha, de még csak egy fia konzervnyitó sem. Csak könyvek, könyvek és könyvek. Bibliától matematikáig. Szent Tamástól Campanelláig. Hazulról odáig.
Hát ennyit a könyvekről.
